Jules Mazarint (1602-1661) úgy ismerjük, mint olasz-francia diplomatát, egyházi politikust és államférfit. Én arról az oldaláról szeretném bemutatni nektek, ami talán kevésbé ismert; annak ellenére, hogy ő volt a barokk éra egyik leglelkesebb műgyűjtője, művészet pártolója és drágakő ismerete is messze felülmúlta kortársaiét.
Szegény családból származott, de annál nagyobb ambíciókkal rendelkezett, így hamarosan bekapcsolódott a római politikai életbe. Szívós munkával azt is elérte, hogy fő mentorának, Richelieu bíborosnak helyére lépett a francia udvarban. XIV. Lajos még pólyás volt, mikor Mazarin-nel összefonódott sorsa, hiszen a bíboros tartotta keresztvíz alá. Később ő lett nevelője, majd 1642-től főminisztere is.
Pletykák már akkor is szép számmal láttak napvilágot és mind azt suttogták, hogy a királyné, Ausztriai Anna (XIII. Lajos özvegye) és a mi jó bíborosunk nem csak lelki barátok… Egyesek odáig merészkedtek, hogy a kis Lajosnak, Mazarin olasz vére csörgedezik az ereiben (későbbi kutatások ezt mind megcáfolták), mindenesetre tényleg nagyon szorosan kötődött az ifjú király és a főminiszter egymáshoz.
Pompakedvelő műgyűjtőként – és gátlástalanul kapzsi emberként – hatalmas vagyont gyűjtött, többek között az ő személyes könyvtára lett a párizsi Bibliothèque Mazarine gyűjteményének alapja. Kitűnő ízlése és olasz kulturális gyökerei révén hozzájárult a kor francia kultúrájának fejlődéséhez (színház, opera, stb.). Felvilágosult és széles látókörű műkedvelő volt a képzőművészetek terén, mecénásnak azonban mégsem nevezhetjük, mert ahhoz túl fösvény volt (bár állami pénzekből szívesen adott megbízásokat…).
És hogy végre a gyémántról is essen pár szó: elkötelezett rajongója volt a drágakövek királynőjének, mely akkoriban még nem ugyanazt a szerepet töltötte be az ékítő kövek sorában, mint napjainkban. Ennek oka, hogy rendkívül nehéz volt megcsiszolni a megfelelő technikai ismeretek és eszközök hiányában. Mazarin rájött (gondolom egy udvari drágakőcsiszoló közreműködésével), hogy ha a gyémánton emelik a fazetták számát és mindezt egy meghatározott szimmetrikus elrendezésben teszik, akkor azzal jelentősen megnő a kő brillanciája, tüze.
Sikerültek az első kísérletek, az ilyen módon megcsiszolt gyémántot rögtön el is nevezték Mazarin után.
Mazarin arra is rábeszélte a királyt, hogy a koronaékszerek 12 legnagyobb gyémántját csiszolják át. Így ugyan volt némi anyagveszteség, de a gyémántok addig soha nem látott fényben szikráztak. Sajnos a „12 Mazarin” a koronakincsek elrablásakor eltűnt, azokat valószínűleg feldarabolták, újra csiszolták és úgy értékesítették.
Mazarin halála előtt úgy végrendelkezett, hogy gyémántjait a keresztfiára, XIV. Lajosra hagyja örökül, ezek egy része ma a Louvre-ban található.
Szerző: Alt Andrea, Ékszerről mindent
2020. 02. 25.